Néhány hónap múlva az egyik kedves ismerősöm és mentorom, Tölgyessy Zsófia rákérdezett, hogy tudnék-e választani az írás és a tánc között, én pedig egy másodpercnyi habozás után nemet intettem, ugyanis mindkettő belőlem fakad. A gyökereik egészen gyerek- és kamaszkoromig nyúlnak vissza, mivel akkoriban kisregényeket írogattam, illetve versenytáncos álmokat is dédelgettem. Ráadásul megharcoltam értük, és eléggé rögös út vezetett addig, amíg magamban is elfogadtam ezt a kettősséget.
A versenytánctól 2020 őszén búcsúztam el, egyrészt azért, mert a világ legkreatívabb táncos edzéseként is emlegetett Groove-módszer egyik romániai képviselője lettem.
Az újságírói pályafutásom 2006 januárjában kezdődött, azóta folyamatosan fejlesztem magam, és igyekszem a lehető leghelyesebb szövegeket kiadni a kezemből, sőt másokat is erre buzdítok. Az egyik alapkövet négy évvel korábban, tizenegyedik osztályban, tizenhét évesen raktam le: jelentkeztem a Duna Televízió és a Nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnázium közösen meghirdetett anyanyelvi táborába – azon belül is az újságírókörre –, és mivel jó benyomást szerettem volna kelteni a kiírókban, megkértem az akkor már korrektorként dolgozó első unokatestvéremet, Kósa Erikát, hogy nézze át a kézzel írt pályázatomat. Talán ennek is köszönhető, hogy pozitív választ kaptam. A Szurdokpüspökiben megszervezett tábor pedig mondhatni sorsfordító volt az életemben, hisz akkor döntöttem el, hogy újságíró leszek.
Egy év múlva kikötöttem a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi karán, ahol a kommunikáció és közkapcsolatok szak terelt közelebb a célomhoz: már harmadéven újságíróként kezdtem dolgozni a Népújság című megyei napilapnál, majd 2008-ban az Erdélyi Magyar Televízió kezdőcsapatának tagja lettem.
2010 nyarán költöztem a nagyvárosi szórványba, Temesvárra, ahol szinte kultúrsokkot kaptam, hisz míg a szülőfalumban, a székelyföldi Csíkszentdomokoson természetes volt, hogy mindenkivel az anyanyelvemen beszélek, sőt Marosvásárhelyen is gyakran szólaltam meg magyarul, az új lakhelyemen csak egy-két magyar szót hallottam az utcán.
Még abban az évben a Temesvári Rádió magyar szerkesztőségéhez kerültem, két évvel később pedig – Erikával együtt – megalapítottam a Szövegkovácsot: az anyanyelvünk tisztán tartásáért folytatott tevékenységünket 2015 szeptemberében MÚRE-díjjal ismerte el a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete a Nagykárolyban tartott találkozóján.
2016 őszén újabb kapu nyílt ki előttem: választható tantárgyként kellett tanítanom a magyart Temesrékason, olyan gyerekeknek, akik otthon alig vagy egyáltalán nem szólalnak meg ezen a nyelven. Két tanévben, péntekenként tanítónő és tanárnő voltam egy személyben, más-más életkorú – például előkészítő osztályos, negyedikes, hetedikes, tizenkettedikes – diákokkal néztem szembe (csak hatodikost nem tanítottam), akik a magyar nyelvet sem beszélték egyformán. Ez volt az igazi kihívás!
Közben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete és a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete meghívására eljutottam néhány riporttáborba, ahol bepillanthattam egy-egy szórványközösség életébe. Bár az ott élők nap mint nap küzdenek a megmaradásért, nem csüggednek, sőt programokat is szerveznek, ezzel is példát mutatva a tömbmagyarságban és az anyaországban élőknek.
Kis híján megfeledkeztem arról, hogy 2014-ben az akkor induló, székelyudvarhelyi székhelyű Nőileg magazin, majd 2019-ben a temesvári központú Heti Új Szó külső munkatársa lettem; utóbbinál 2024 szeptemberéig a sportrovat szerkesztéséért feleltem. Az sem lényegtelen, hogy sokáig önkénteskedtem a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezetnél (TEMISZ), ahol a kezdeményezésemre elindítottuk a Szórványhidak programot, amely révén eljutottunk több vajdasági településre, Székelyföldre, illetve Felvidékre.